Olvasási idő: 4 perc

Egy rettenetes és eltitkolt históriára bukkant néhány éve Margittai Gábor, az MCC Magyar Összetartozás Intézetének igazgatója. Magyar hadifoglyok történetét kutatta fel, akiknek Asinarán – Szamár-szigeten – ért véget megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel és megaláztatásokkal teli élete. Egy szigeten, amely ma turistaparadicsom, egykor viszont több tízezer hadifogoly gyötrelmeinek színtere volt.

Sok fehér folt van a történelmünkben, a család- és nemzettörténelmünkben egyaránt – mondta Margittai Gábor előadásának bevezetőjében. A hadifogoly történetekről szintén meglehetősen keveset tudunk – tette hozzá –, hiszen nem volt szabad ezekről beszélni, mert szégyenként élte meg és magaláztatásnak érezte egy katona, ha fogságba esett.

A Szamár-sziget rabjai című film – amelyet a miskolci MCC közönsége is megtekinthetett az est folyamán – Szardínia Asinara nevű szigetére vezet el minket. Emberek történetét, szenvedéstörténeteket dolgozott fel Margittai Gábor és felesége a filmben. Az itt élő szeparatista szárdok nem beszélnek ezekről a szörnyű történetekről. Az útikönyvek csak néhány sorban tesznek említést az eseményekről, a történelemkönyvek még csak nem is utalnak rájuk. A dokumentumfilmkésztő Gábor és felesége egy pletyka alapján indult el, és Szardíniától visszafelé haladva ment végig az útvonalon. Azon az úton, amit több mint 100 évvel ezelőtt a meggyötört, az éhségtől legyengült, beteg hadifoglyoknak is meg kellett tenniük a Monarchiától Szerbián és Albánián át Olaszország déli részéig.

Hajdan az elátkozottak szigetének hívták Asinarát, ahol ma turisták járnak és nemzeti park működik. Az ide látogatók nagy része nem is tudja, hogy lábai alatt a föld egykori hadifoglyok csontjait rejti. A mai napig előkerülnek még a tábor maradványai, sőt halottak csontjai is, mert a tenger kimossa a tömegsírokat.

„A semmi közepén fekvő Szamárszigetet az Isten és az Ördög is magáénak tekintette” – mondta  Margittai Gábor, utalva a sziget szépségére és az ott történt embertelen szörnyűségekre. Nemcsak hadifoglyokat táboroztak be itt, de a ’70-es években börtönszigetként is működött. Olyan maffiózó, vagy pedofil bűnözőket zártak be az itteni börtönökbe, akiket jól el akartak különíteni a társadalom többi részétől.

A hadifoglyok sorsáról sok mindent lehet rekonstruálni a hadifogoly-naplókból, amik megadják a helyszíneket is. A legénység többnyire a szabad ég alatt éjszakázott, hajnalonta több százan halálra fagytak. A gyöngébbektől elvették az innen-onnan kikapart rohadt répát, leszaggatták a bajtársak egymásról a ruhát, sőt egyes beszámolók szerint kannibalizmusra is volt példa. Az iszonyatos körülmények ellenére a hitük megmaradt a táborban is: megvannak azok a kápolnák, amiket a hadifogjok építettek.

Asinaran az emberiség drámája zajlott le. A 85 ezer osztrák-magyar katonából 23 ezren maradtak életben amikor a szigetre érkeztek, és körülbelül 6 ezren kerültek ki élve innen a háború lezárása után. Az életben maradtak közülük is sokan fiatalon haltak meg a háború és a fogság okozta traumák miatt.

2016-ban Áder János emlékművet avatott a szigeten a kis kápolnánál, hogy aki arra jár, emlékezzen az itt elesett magyar katonákra. Emlékük fennmaradásáért harcol Margittai Gábor is, aki azóta is folytatja az itt megkezdett kutatásokat.